Nem tudok eléggé örvendezni azon, hogy hallgattam ösztöneimre és az ismerősök tájékoztatására, és éppen ezt a tanító nénit választottam, az Apáczaiban. Ha lettek volna is kételyeim, a múlt heti szülői értekezlet mindet eloszlatta volna. Íme, hogyan lehet fejlődést szolgálóan gyermekbarát, és talán sok bevallottan alternatív oktatást nyújtó intézménynél is alternatívabb egy hagyományos, „állami” iskola, osztály, tanító.
Már az első pillanatokban behódoltam :) A kezdeti tízperces várakozási időben ugyanis a tanci egy kis zenét ajánlott, a cd-ről futó klasszikus zene ebben a túl hosszú napok óta tartó felhős-esős-szürke időjárásban „megmelegíti a lelkünket” címszó alatt. Az enyémet megmelegítette.
Egyre fokozódott az örömöm, ahogy a tanci ismertette oktatási módszerét. A gyerekeket minden reggel az ajtóban fogadja, mindegyikkel kezet fog, köszöntik egymást, és egymás szemébe néznek, így növekedik a gyerekekben a bizalom az „idegen tanci” iránt, aki ugyanakkor azonnal érzékeli diákjainak napi hangulatát. Napot kezdő mondókájuk is van, majd mindenki mesél egy kicsit magáról, például arról, mit álmodott az éjjel, vagy mi történt vele azóta, hogy előző nap elváltak. Közben a tanci a gyerekek körében, egy szabad padban foglal helyet (ezt később egyszer meglestem...).
A tanci mindennap mond a gyerekeknek egy mesét, gyertyafénynél. Ákos értetlenkedve jegyezte meg, hogy a többiek nem hallgatják türelmesen. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nem minden anyukának-apukának van ideje mesét mondani-olvasni a gyerekének, ezért nem szokták meg a meseolvasást, nem tudják, mit kezdjenek ezzel. Szerencsére Ákos nagyon kedveli, a mese végén a gyertyaláng kioltását is különösen szereti, ez felér egy kitüntetéssel.
Házi feladat. A diákok réme. Hát itt is van belőle. Első nap például azt kapták, hogy rajzoljanak egy egyenes meg egy görbe vonalat. Ilyen sokat. És sok színes ceruzát (a gyermekkézhez barátságosabb vastagabbik fajtából), meg viaszkrétát kellett vinniük a sima lapú nagy füzethez. Napokig aztán egyenes és görbe vonalakból álló alakzatokat rajzoltak, a házi feladat a háttér fantázia szerinti kiszínezése volt. A házi feladatot senki sem jegyzi fel valahova, a gyerekek észben tartják. Ha elfelejtik, az sem baj, a tanci nem haragszik, és nem ad elégtelent, feketepontot. A mulasztó az iskolában pótolja be a házit, miközben a többiek sem ülnek tétlenül: valamivel foglalkoznak vagy a tanci valami érdekeset mesél nekik – elég büntetés ez a mulasztónak, hogy csak félig-meddig vehet részt a közös történésben. A tanci megmagyarázta nekünk, szülőknek, hogy miért nem fog sok házi feladatot adni a gyerekeknek. Nem kell majd egész oldalakat teleírniuk minden tantárgyból külön-külön, elég ahhoz néhány sor is. És megkért: segítsünk gyermekeinknek a házi feladat elkészítésében – ha egy-két-három alkalommal diktáljuk nekik a fogalmazást, az ötödiket már egymagukban írják majd meg. Ez tökéletesen egybecseng azzal, amit a széles körben elismert szaktekintély, Vekerdy Tamás kolozsvári látogatásakor tartott előadásán is elmondott, és már akkor nagyon logikus és szimpatikus ötletnek tűnt.
A tanci külön megkért, ne akarjunk tökéletes hurkákat és pálcikákat a füzetbe, ne írassuk újra meg újra a házi feladatot, nem baj, ha „kimegy” a sorból az a hurka, azok a vonalak pont úgy a legtökéletesebbek, ahogyan egyik-másik apróság lerajzolta. Ehhez játszottunk is: mindenki kapott egy lapot, arra egy sor vonalkát kellett rajzolni, miközben a tanci folyamatosan erélyes hangon mondta: egyenesen, egy egész sort, ne menj ki a vonalból! Huhh, nem büszkélkedünk azzal az egy sorral, az biztos. Türelemre kért a tanci: ő nem siet, mi se akarjuk, hogy a gyerekeink szoros határidőre megtanuljanak írni-olvasni. Megígérte, meg fognak tanulni mindent, egyénre szabott tempóban. Én elhiszem neki, minden további nélkül. És azt is tudom: nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, magukban jobban bízó, szilárdabb tudással rendelkező kiskamaszokká cseperednek gyermekeink.
A rajzórát és a kézimunkát összevonják: egyik héten két rajz lesz, másik héten két kézimunka, így nem kell kapkodni, sietni, bőven jut idő befejezni egy-egy kis alkotást. Hasznos, gyakorlatias és nagyon barátságos megoldás. Kötni is megtanulnak... ezen jót kuncogtunk. Igen – nagy, fából esztergált kötőtűvel. (Egyébként a könyveket-füzeteket sem műanyag borítóval, hanem a sokkal barátságosabb papírral vontuk be.) A négy lány mellett mind a tizenegy fiú is megtanul kötni. Amellett, hogy fejleszti a koncentrálóképességet, a türelmet, a kéznek és csuklónak az írás elsajátításához szükséges finom mozgásait, nagy segítséget jelent az írás megtanulásában, hiszen a betűket is úgy kapcsoljuk egymáshoz szavakká, ahogyan a kötésben egyik szemet a másikhoz.
Hetente két szülővel négyszemközt beszélget a tanci, ez megint nagyon tetszik. Szülői értekezlet eleinte havonta lesz. Ott néha rajzolni fogunk, hiszen mindent ki kell próbálnunk, amit a gyerekeink is. Ezért kötni is fogunk :))))) Oda az apukákat küldjük...
*
Most derült ki, a tancink – akinek egyébként becsületes neve Laczkó Erzsébet – a Waldorf iskolában is tanított, innen hozta hát az alternatív, gyermekbarát pedagógiai módszerek iránti elkötelezettségét. Az Apáczai nagyon jól járt vele, s meggyőződésem, ha a szerénység nem lenne, sokkal többen tudnának ennek az iskolának a „rejtett kincseiről” (van még itt hasonló gondolkodású tanító), és többen íratnák ide a gyermekeiket.
csütörtök, szeptember 25, 2008
csütörtök, szeptember 18, 2008
Iskolások lettünk
Kell még egy kis idő, amíg megszokom. Ákos azt mondja, neki nem szokatlan... (??!) Nem volt szép időnk szeptember 15-én: egészen hideg volt, és az eső is esett. No meg alig egy héttel iskolakezdés előtt váratlanul elhunyt a diákjai körében is igen népszerű és kedvelt iskolaigazgató, Rudi bácsi, akit Ákos már jól ismert, hiszen óvodásként is sokszor kényszerültünk őt tatánál hagyni, a kapusiban.
Én iszonyúan izgultam az egész iskolakezdés miatt, közben bosszankodtam is, persze, hogy mi lesz majd, amikor dolgozatot ír vagy komoly vizsgái lesznek, és ebből bőven kijut a következőkben. Az eső bekavart az udvarra tervezett ünnepségnek, mindenki a folyosókon gyülekezve várta a templomba való átvonulást. Sikerült rábukkannunk az elsősök csoportjára. A mosolygós tanci kezében egy napraforgószerű színes szélforgóval, rajta méhecskével várta az újoncokat, mindegyikkel kezet fogott, bemutatkoztak egymásnak. Na, az én közlékeny, gátlásoktól mentes fiamra nem ismertem rá – ott, a már szép számban összegyűlt osztálytársak és szüleik gyűrűjében ez a tancival való kézfogás alaposan zavarba hozta, annyira, hogy miután tisztán elmondta a nevét, a kapusiba futott... volna, ha kifaggatásra meg nem állítom. Szerencsére a zavara rövidesen oldódni kezdett, mihelyst kiszemelte magának kerekarcú, tömzsi új barátját, Alpárt, akiről azóta is sokat mesél.
A tancival az élen átvonultunk a kifűtött Farkas utcai templomba, akkor már gondatlanul fecsegett a társaival. 15 kisdiákkal indult az első osztály, munkavégzés szempontjából tökéletes létszám, apró szépséghiba, hogy a 15 gyerekből 11 fiú... Azt hittem, a templomi ünnepélyes ceremónia alatt Ákos lesz a legtürelmetlenebb, hát, szinte ott sem ismertem rá: bár korábban már jelét adta, hogy a játékon kívül más, számára unalmas dolgokat is kibír türelmesen, mégis meglepett a komolysága. Talán nagyon komolyan veszi új szerepét.
A tanévnyitó hangulatosabb, kedvesebb része a templomi szertartás után következett, amikor visszamentünk az iskola egyik tantermébe. A másodikosok virágkaput alkottak a lépcsőn, énekszóra, virágokkal teli kinyújtott karok íve alatt vonultak a tanterembe elsősök és szüleik. A körben elrendezett padokon ropogós nyomdaszagú tankönyvek, Ákos azonnal nekiesik, és a másodikosok versikéit, énekeit fél füllel hallgatva, hosszasan forgatja a lapokat, tanulmányozza a rajzokat, betűket. Néha a fejét is megvakargatja, nem is tudja, hogy ez kívülről úgy néz ki, mint a gondterhelt kisdiák, aki rájött, hogy bizony kemény fába vágta a fejszéjét. A padok előtt, a földön gondosan redőkbe igazított apróvirágos, zöld terítő, rajta vázában melegsárga szirmú szerény virágok, a vastag oszlopgyertya is melegsárga. A tanító néni néhányszor megcsöngeti hangvillájával a háromszöget – csupa csodadolog –, és mesét mond a királyi párról, akiknek gyermekük születik, az pedig felcseperedve elindulna az égig érő fára. Szülei útjára bocsátják, és tudatják vele, hogy az égig érő fa minden ágán csücsülő titkot egyedül kell majd megfejtenie, útjára ezúttal királyi szülei nem kísérhetik el. Amennyire szólt a mese gyerekeknek, legalább annyira szólt a szülőknek is: még ha az óvodában át is éltük már az elszakadást, a dada nénik seregét nélkülöző, a szépségek mellett nehézségeket is tartogató iskola mégis az önállósodás magasabb fokát jelentik a gyermek számára, a tudatos elengedésre való képesség magasabb fokát kívánják meg a szülőtől.
Már első nap házi feladatot kaptak: rajzolniuk kell egy egyenes meg egy görbe vonalat. Azóta már van egy nagy sima lapú füzetünk, amelynek lapjain színesebbnél színesebb egyenesek és görbék tolakodnak. Az iskolához igen közel található bábszínházban is voltak már – az óvodában ez még úgy történt, hogy a hegy jött Mohamedhez, a bábszínház az óvodába, tehát az új helyzetben a (sok tüdőgyulladás miatt némileg indokoltan) túlaggodalmas anyuka rengeteg jótanáccsal vértezte fel kisfiát az esernyő, a kabát és melegítő legmegfelelőbb tárolási módjáról az előadás alatt és után, remélve, hogy a szórakozott utód legalább töredékeiben megjegyzi a gondos utasításokat. A házi feladat egyelőre szent és nagyon nagyra becsült, minden este megvár vele engem is, mert úgy mókásabb. A matematika, román nyelv és az ábécéskönyv papírborításra vár, közben rájöttem, hogy a kemény 11 fiús közösségben a négylevelű lóherés, apró katicabogaras csomagolópapír talán mégsem a legalkalmasabb, úgyhogy ma újabb után nézek.
Addig is, ma délután szülői értekezlet lesz. Mondanom sem kell: izgatott vagyok, és valahogy már alig várom... megtudni a sok újdonságot, belelendülni az iskolai életbe a barikádnak erről az oldaláról, ... feljegyezni a sok vásárolnivaló füzetet és tanszert... ami bizonyára egy vagyonba kerül majd.... Hát normális vagyok én??!
Én iszonyúan izgultam az egész iskolakezdés miatt, közben bosszankodtam is, persze, hogy mi lesz majd, amikor dolgozatot ír vagy komoly vizsgái lesznek, és ebből bőven kijut a következőkben. Az eső bekavart az udvarra tervezett ünnepségnek, mindenki a folyosókon gyülekezve várta a templomba való átvonulást. Sikerült rábukkannunk az elsősök csoportjára. A mosolygós tanci kezében egy napraforgószerű színes szélforgóval, rajta méhecskével várta az újoncokat, mindegyikkel kezet fogott, bemutatkoztak egymásnak. Na, az én közlékeny, gátlásoktól mentes fiamra nem ismertem rá – ott, a már szép számban összegyűlt osztálytársak és szüleik gyűrűjében ez a tancival való kézfogás alaposan zavarba hozta, annyira, hogy miután tisztán elmondta a nevét, a kapusiba futott... volna, ha kifaggatásra meg nem állítom. Szerencsére a zavara rövidesen oldódni kezdett, mihelyst kiszemelte magának kerekarcú, tömzsi új barátját, Alpárt, akiről azóta is sokat mesél.
A tancival az élen átvonultunk a kifűtött Farkas utcai templomba, akkor már gondatlanul fecsegett a társaival. 15 kisdiákkal indult az első osztály, munkavégzés szempontjából tökéletes létszám, apró szépséghiba, hogy a 15 gyerekből 11 fiú... Azt hittem, a templomi ünnepélyes ceremónia alatt Ákos lesz a legtürelmetlenebb, hát, szinte ott sem ismertem rá: bár korábban már jelét adta, hogy a játékon kívül más, számára unalmas dolgokat is kibír türelmesen, mégis meglepett a komolysága. Talán nagyon komolyan veszi új szerepét.
A tanévnyitó hangulatosabb, kedvesebb része a templomi szertartás után következett, amikor visszamentünk az iskola egyik tantermébe. A másodikosok virágkaput alkottak a lépcsőn, énekszóra, virágokkal teli kinyújtott karok íve alatt vonultak a tanterembe elsősök és szüleik. A körben elrendezett padokon ropogós nyomdaszagú tankönyvek, Ákos azonnal nekiesik, és a másodikosok versikéit, énekeit fél füllel hallgatva, hosszasan forgatja a lapokat, tanulmányozza a rajzokat, betűket. Néha a fejét is megvakargatja, nem is tudja, hogy ez kívülről úgy néz ki, mint a gondterhelt kisdiák, aki rájött, hogy bizony kemény fába vágta a fejszéjét. A padok előtt, a földön gondosan redőkbe igazított apróvirágos, zöld terítő, rajta vázában melegsárga szirmú szerény virágok, a vastag oszlopgyertya is melegsárga. A tanító néni néhányszor megcsöngeti hangvillájával a háromszöget – csupa csodadolog –, és mesét mond a királyi párról, akiknek gyermekük születik, az pedig felcseperedve elindulna az égig érő fára. Szülei útjára bocsátják, és tudatják vele, hogy az égig érő fa minden ágán csücsülő titkot egyedül kell majd megfejtenie, útjára ezúttal királyi szülei nem kísérhetik el. Amennyire szólt a mese gyerekeknek, legalább annyira szólt a szülőknek is: még ha az óvodában át is éltük már az elszakadást, a dada nénik seregét nélkülöző, a szépségek mellett nehézségeket is tartogató iskola mégis az önállósodás magasabb fokát jelentik a gyermek számára, a tudatos elengedésre való képesség magasabb fokát kívánják meg a szülőtől.
Már első nap házi feladatot kaptak: rajzolniuk kell egy egyenes meg egy görbe vonalat. Azóta már van egy nagy sima lapú füzetünk, amelynek lapjain színesebbnél színesebb egyenesek és görbék tolakodnak. Az iskolához igen közel található bábszínházban is voltak már – az óvodában ez még úgy történt, hogy a hegy jött Mohamedhez, a bábszínház az óvodába, tehát az új helyzetben a (sok tüdőgyulladás miatt némileg indokoltan) túlaggodalmas anyuka rengeteg jótanáccsal vértezte fel kisfiát az esernyő, a kabát és melegítő legmegfelelőbb tárolási módjáról az előadás alatt és után, remélve, hogy a szórakozott utód legalább töredékeiben megjegyzi a gondos utasításokat. A házi feladat egyelőre szent és nagyon nagyra becsült, minden este megvár vele engem is, mert úgy mókásabb. A matematika, román nyelv és az ábécéskönyv papírborításra vár, közben rájöttem, hogy a kemény 11 fiús közösségben a négylevelű lóherés, apró katicabogaras csomagolópapír talán mégsem a legalkalmasabb, úgyhogy ma újabb után nézek.
Addig is, ma délután szülői értekezlet lesz. Mondanom sem kell: izgatott vagyok, és valahogy már alig várom... megtudni a sok újdonságot, belelendülni az iskolai életbe a barikádnak erről az oldaláról, ... feljegyezni a sok vásárolnivaló füzetet és tanszert... ami bizonyára egy vagyonba kerül majd.... Hát normális vagyok én??!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
