Az óvoda első napja minden ősszel már önmagában hatalmas izgalom, hát még akkor, ha a hatodik életévét még be nem töltött fiatalember szerelmes! Rendíthetetlenül, immár több mint egy éve ugyanabba a tűzről pattant szépségbe.
A kiválasztott fiatal hölgyet természetesen én is ismertem, egy óvodai mulatságon mégis átestem a menyjelölt hivatalos bemutatásán. Ákos úgy szaladgált a teremben a szemet gyönyörködtető mérai népviseletbe öltözött csodálatos Dorottya után: Gyere, mutassalak meg az anyukámnak!
Ezt a ragaszkodást még a hosszú nyári vakáció sem tudta elhalványítani. Három hónapnyi kényszerű távollét után a vistai falunapon futottak össze – bármely hollywoodi filmrendező megirigyelhette volna azt az ölelkezést, azt az őszinte boldogságot, egymás kiáltozását a tömegben. Alig tudtunk lépést tartani a fiatal párral. Kéz a kézben szaladtak fel a vistai templomhoz, házasságot kötni. Az ünnep éppen a falu központjában zajlott, a templom zárva volt, az esküvőt sikerült elhalasztani...
Nem tudom, más hogy van vele, de nekünk komoly erőfeszítésbe került az óvodai papucs beszerzése. A fiatalember ominózus 34-es lábára meleg papucsot találni, amely nem csupa izzasztó gumi és műanyag, hát ehhez tehetség kell. Napokon át jártuk a várost, ez egy magára valamit is adó férfiember (még ha kicsike is) részéről komoly áldozatot kíván. De mivel ez volt az óvodába menés feltétele, zokszó nélkül tűrte. Hát még, amikor gyöngyöket árusító üzletet fedeztünk fel! Színes, tarkabarka gyöngykavalkád, kerek, ovális, négyszögű, üvegből, műanyagból, fából. Ákos vásárolt is egy maréknyit, hozzá szép sötétzöld madzagot, s lehetőleg már a buszon hazafelé felfűzte volna.
Vasárnap elkészült a takaros kis nyaklánc, a fiatalember egyesegyedül fűzte fel a maroknyi színes gyöngyszemet, kapocs is került rá a házban. Hétfőn reggel a szokásosnál korábban ébredtünk, első szóra sietve kapkodta magára az este előkészített ruhákat, és folyton sürgette az indulást, nehogy elkéssünk az óvodából, a kávét is csak futtában sikerült felkortyolnom. Melegítő, sapka fel, a nagy sietségben szinte papucsban indultunk el. A cipőfűzés még a mámáka dolga, közben Ákosnak jutott ideje arra, hogy megkérdezze: – Szép vagyok? Remélem, Dorottya már ott lesz.
Útban az óvoda felé nem kellett noszogatni, hogy lépést tartson. – Jaj, úgy izgulok, hogy mit szól majd Dorottya a nyaklánchoz!
A jelek szerint velünk született adottság, hogy tudjuk, az ilyesmit diszkréten kell kezelni. Ákos kihívta szíve választottját a teremből: – Gyere ki, adjam oda, amit hoztam neked. Dorottya ösztönös, szemérmes zavarodottsággal vette át az ajándékot, majd óvónénivel együtt fűztük a nyakába.
Aztán később beborult az ég. Félreértés miatt sikerült életükben először összeveszniük, a lánc is elveszett, Dorottya amúgy is kifejtette, hogy neki száz lánca van, minden nap mást hord, és este eldobja a szemétbe... Szerencsére Ákost nem túlzottan zavarta a saját két kis kezével fűzött lánc elvesztése, szíve hölgyének viszonyulása az értékes ajándékhoz. Este megbeszéltük a dolgokat. Ákos elmondta: – Dorottya nagyon megváltozott, már semmire sem emlékszik. Arra sem, amikor össze akartunk házasodni. – És te mégis szereted? – Igen. – Miért? – Háát, a szépségéért.
Hm, van ez így. Aludt a dolgokra egyet, és másnap közölte: mégsem veszi el Dorottyát feleségül...
