Lezárult az első félév, itt az egy hetes igencsak kurtácska vakáció. Merész tancinknak az jutott az eszébe, hogy sítáborba viszi az osztályt, de szülők nélkül. Agyonszeretgetett egyszem fiú szüleiként persze, hogy nagy hívei vagyunk az efféle, pipogyaságot irtó, önállósodást támogató kezdeményezéseknek, és Ákossal együtt nagyban támogattuk a tervet, bár csemeténk lábán még soha nem volt síléc, sőt, a miénken sem… Ugyan volt ő már magában is, nélkülünk ismerősöknél két alkalommal, de csak egy-két napot, és csak negyven percnyi autókázásra. Ez most más: nagy csomag, 180 kilométer, „veszélyes” sízés, csibész társaság…
Lelkesedésben nem volt hiány, Ákos nagyon várta már a tábort, síléceket is sikerült kölcsönbe szerezni, embert próbálóan hosszas keresgélés után vízálló meleg csizmát is vásárolni a nyolcévesünk 38-as lábára, olcsón turkált síkesztyűre is bukkantunk, amit nagy teljesítmény, ha viszontlátunk még valaha a tábor után. A csomagolás már kicsit nagyobb kihívás volt, hiszen játszásra vágyó fiunknak is részt kellett vennie ebben – így sem vagyok meggyőződve, hogy félóra múlva tudta még, mi van a csomagjában…
Reggel hétkor viszonylag zökkenőmentes ébredés, elég volt egyszer emlegetni: ha nem kelsz fel, itthon maradsz… és máris kipattant az álom a szeméből. (Ugyanezt iskolaidőben nem merném mondani, mert bár imádja a sulit, sosem lehet tudni…) Alig fértünk ki az ajtón a nagy táskával, már várt a taxi, az iskolánál pedig az osztálytársak, és ezzel nagyjából elszakadt a köldökzsinór. Fiam teljesen átadta magát a kis közösségének, lubickolt az egész nyüzsgő helyzetben – nagyjából ez a helyzet az iskolával folyamatosan, érzésem szerint ezért is szeret oda járni. Nem annyira a szülők, akik a kapusi előtt most kezdtek rájönni arra, hogy mit is vállaltak: csemetéjüket teljes öt napra elengedni idegenekkel (még ha az az idegen a kedvelt tanci és a tornatanárnő is). A nevetgélés többnyire idegességből fakadt, és az aggodalom kezdett egyre érezhetőbbé válni. A csomagokat, léceket elkezdték bepakolni a kisbuszba – ekkor csimpaszkodott a nyakamba először a fiam két nagy puszival. Aztán a társaság elfoglalta a helyét a buszon, még integettünk egymásnak az ablakon át, mígnem Ákos arra kért, menjek az ajtóhoz. Ő is odajött, és leszállt még egy nagy ölelés és puszi erejéig, nos ekkor már bizony iparkodnia kellett, hogy a pirosodó szeméből ki ne buggyanjon a könny, úgyhogy gyorsan mondani kezdtem: meglásd, milyen jól telik majd, annyit fogtok szórakozni, játszani – és már futott is vissza. Perceken belül a busz elrobogott, tucatnyi megszeppent szülőt hagyva ott a Farkas utcai templomra nyíló csendes kisutcában.
Beletörődve a megváltoztathatatlanba, lassan eloszlott a társaság, ment ki-ki a maga dolgára, fülével a telefonra tapadva, a számítógép közelében hívásra, levélre várva a busz és a gyermekek biztonságos megérkezéséről. Közel négy órán keresztül bírtam a várakozást, akkor telefonáltam, amikor éppen befordult a kisbusz a szálláshely elé. Ment aztán a körlevél, kissé felszusszantunk. De azt hiszem, mindnyájan kicsit számoljuk a napokat, órákat a viszontlátásig – abban bízom, hogy az aggodalomért elragadtatott élménybeszámoló kárpótol majd.
Vannak szülői feladatok – ezrével! –, amelyekre nem készít fel sem kézikönyv, sem iskola, sem tanfolyam, nincs főpróba, élesben megy a dolog, mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy ismételten emlékeztetjük magunkat arra: nem önmagunknak, hanem maguknak, a világnak szültünk, vállaltunk gyermeket. A köldökzsinórt meg kell tanulnunk elnyesni – vagy legalábbis meg kell tanulnunk hibátlanul eljátszani gyermekünk felé azt, mintha ténylegesen elnyestük volna, miközben pontosan tudjuk: szülőként számunkra ez a fajta kötelék soha nem szűnik meg.
(Megj.: A fotók már a 2010-es sítáborban készültek.)
