A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ákos. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ákos. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, március 18, 2010

A nő

Feladatot kapott a második osztály nők napján: írjanak a nőről, mi jut eszükbe róla. Bevett – és eléggé nem dicsérhető – szokás szerint négy-négy nebulóból álló csoportokban készültek a plakátok. Az eredmények önmagukért beszélnek, kommentár nem is szükséges. Nem szokványos, hogy miket tudnak a nyolcévesek - 16-ból 11 fiú –, és mi jut eszükbe a nőkről. És hát mit szerkesztett az én fiam? Azt a képen alig látható fotelt a hozzá tartozó felirattal, miszerint „A nő szeret pihenni.”, és a nagyszobánk a hozzá tartozó szöveggel: „A nők nem szeretik, ha a férfiak lustálkodnak”… Már látom is magam: a pihenni szerető anya, aki teendőkkel gyötri a férfiakat…

A képek megnőnek, ha rákattintasz.






Bocsánat

Sírva, mélységes felháborodással érkezik haza Ákos a szomszéd kislányoktól, akikkel az utóbbi időben iskolásdit szoktak játszani. Ez kérem, nem amolyan játékiskola, komoly tanulás folyik ott: a negyedikes S.-től már megtanulták a római számokat, a tizenhárom aradi vértanú is sorra került. De van ott tornaóra is, rendesen. Nos, ebből a paradicsomi helyzetből robbant be a levegőhöz is alig jutó két lábon járó felháborodás: S… két feketepontot adott! Természetesen igazságtalanul. Merthogy a kisdiák teljes odaadással, a szabályok pontos betartásával játszotta diákszerepét. És mégis jöttek a feketepontok. És ez kibírhatatlanul fájt. Annyira, hogy inkább hazajött a vágyva-vágyott gyerektársaságból. Ami persze szinte azonnal máris hiányzott. De méltóságát és érzékeny kis lelkét úgy megbántották, hogy hát nem lehet efölött csak úgy ukmukfukk átsiklani, mintha mi se történt volna, és tovább játszani felhőtlenül. És ott is volt a nagy dilemma: „Most vajon hogy tudjak megbocsátani nekik?!...”

szerda, február 04, 2009

Öt nap sítábor – az elszakadás leckéje



Lezárult az első félév, itt az egy hetes igencsak kurtácska vakáció. Merész tancinknak az jutott az eszébe, hogy sítáborba viszi az osztályt, de szülők nélkül. Agyonszeretgetett egyszem fiú szüleiként persze, hogy nagy hívei vagyunk az efféle, pipogyaságot irtó, önállósodást támogató kezdeményezéseknek, és Ákossal együtt nagyban támogattuk a tervet, bár csemeténk lábán még soha nem volt síléc, sőt, a miénken sem… Ugyan volt ő már magában is, nélkülünk ismerősöknél két alkalommal, de csak egy-két napot, és csak negyven percnyi autókázásra. Ez most más: nagy csomag, 180 kilométer, „veszélyes” sízés, csibész társaság…

Lelkesedésben nem volt hiány, Ákos nagyon várta már a tábort, síléceket is sikerült kölcsönbe szerezni, embert próbálóan hosszas keresgélés után vízálló meleg csizmát is vásárolni a nyolcévesünk 38-as lábára, olcsón turkált síkesztyűre is bukkantunk, amit nagy teljesítmény, ha viszontlátunk még valaha a tábor után. A csomagolás már kicsit nagyobb kihívás volt, hiszen játszásra vágyó fiunknak is részt kellett vennie ebben – így sem vagyok meggyőződve, hogy félóra múlva tudta még, mi van a csomagjában…

Reggel hétkor viszonylag zökkenőmentes ébredés, elég volt egyszer emlegetni: ha nem kelsz fel, itthon maradsz… és máris kipattant az álom a szeméből. (Ugyanezt iskolaidőben nem merném mondani, mert bár imádja a sulit, sosem lehet tudni…) Alig fértünk ki az ajtón a nagy táskával, már várt a taxi, az iskolánál pedig az osztálytársak, és ezzel nagyjából elszakadt a köldökzsinór. Fiam teljesen átadta magát a kis közösségének, lubickolt az egész nyüzsgő helyzetben – nagyjából ez a helyzet az iskolával folyamatosan, érzésem szerint ezért is szeret oda járni. Nem annyira a szülők, akik a kapusi előtt most kezdtek rájönni arra, hogy mit is vállaltak: csemetéjüket teljes öt napra elengedni idegenekkel (még ha az az idegen a kedvelt tanci és a tornatanárnő is). A nevetgélés többnyire idegességből fakadt, és az aggodalom kezdett egyre érezhetőbbé válni. A csomagokat, léceket elkezdték bepakolni a kisbuszba – ekkor csimpaszkodott a nyakamba először a fiam két nagy puszival. Aztán a társaság elfoglalta a helyét a buszon, még integettünk egymásnak az ablakon át, mígnem Ákos arra kért, menjek az ajtóhoz. Ő is odajött, és leszállt még egy nagy ölelés és puszi erejéig, nos ekkor már bizony iparkodnia kellett, hogy a pirosodó szeméből ki ne buggyanjon a könny, úgyhogy gyorsan mondani kezdtem: meglásd, milyen jól telik majd, annyit fogtok szórakozni, játszani – és már futott is vissza. Perceken belül a busz elrobogott, tucatnyi megszeppent szülőt hagyva ott a Farkas utcai templomra nyíló csendes kisutcában.

Beletörődve a megváltoztathatatlanba, lassan eloszlott a társaság, ment ki-ki a maga dolgára, fülével a telefonra tapadva, a számítógép közelében hívásra, levélre várva a busz és a gyermekek biztonságos megérkezéséről. Közel négy órán keresztül bírtam a várakozást, akkor telefonáltam, amikor éppen befordult a kisbusz a szálláshely elé. Ment aztán a körlevél, kissé felszusszantunk. De azt hiszem, mindnyájan kicsit számoljuk a napokat, órákat a viszontlátásig – abban bízom, hogy az aggodalomért elragadtatott élménybeszámoló kárpótol majd.

Vannak szülői feladatok – ezrével! –, amelyekre nem készít fel sem kézikönyv, sem iskola, sem tanfolyam, nincs főpróba, élesben megy a dolog, mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy ismételten emlékeztetjük magunkat arra: nem önmagunknak, hanem maguknak, a világnak szültünk, vállaltunk gyermeket. A köldökzsinórt meg kell tanulnunk elnyesni – vagy legalábbis meg kell tanulnunk hibátlanul eljátszani gyermekünk felé azt, mintha ténylegesen elnyestük volna, miközben pontosan tudjuk: szülőként számunkra ez a fajta kötelék soha nem szűnik meg.

(Megj.: A fotók már a 2010-es sítáborban készültek.)

kedd, december 16, 2008

Karácsonyváró az elsőseinkkel

Tudtam, hogy ez nem amolyan hivatalosan ünnepélyes, félszeg-kínosan lámpalázaskodó, „kiállós” ünnepély lesz. A kedd este azonban ennél sokkal, sokkal többnek bizonyult. Már attól is különleges volt, hogy Ákosnak talán most sikerült életében először nem teljesen felfednie a titkot, a meglepetést.

Tizenhét székből állt a belső kör, Tancival együtt ennyien vannak az első osztályban. A külső kör valamivel népesebb, itt foglaltak helyet, csemetéik mögött a szülők – lehetőleg apa is és anya is, a Tanci nagyon kért, próbáljuk meg, hátha sikerül így összehozni. A teremben félhomály, két sarokban egy-egy gyenge éjjelilámpa ég, a székkörök hangulatos „szigetecskét” zárnak közre, alig látszik, mi van ott, gyertyák, fonott kosár dereng. Elkezdődik az adventi mese…
Négy szülőből angyal lesz, ők is elolvassák a négy adventi vasárnap üzenetét. Az egyik angyal igencsak elérzékenyül. A másik ujjbegyén az angyalbábocskával inkább vidám-gyerekesen mesés-komolyra veszi a figurát. Gyerekeink a kör közepén álló „szigetecskéről” kikeresik a megfelelő bábokat, azokkal együtt, szinte teljesen oldott lelkiállapotban mesélik el a születés történetét. Meghallgatjuk az ajándékozó kiscsillag meséjét, majd megkapjuk a kiscsillag szülőknek szánt ajándékát: az elsősök saját kezűleg készített színes gyapjúangyalkáit. És egy játékot, azzal a használati utasítással, hogy a vakációban együtt játsszunk vele. Egy fából készült logikai játék, alig várom, hogy hárman nekiessünk.

Apróságaink számára is eljött a kiscsillag. Ők meséskönyvet kaptak – ezt is együtt forgatjuk majd – édességgel, gyümölccsel, egy kis társuk pedig mindenkinek piros ládikót készített papírból, benne cukorkával és egy színes üzenettel.

Énekeltünk is együtt. A meglepetéseknek még mindig nem értünk a végére. A Tancinak ugyanis van egy sötétzöld és mélylila selyemmel gazdag-ráncosan bevont varázsládikója. Abban rejtegeti a legnagyobb ajándékot. Megengedi, hogy családonként belenézzen az, aki szeretne. Utolsóként nézünk bele. Székre ülünk, a Tanci elénk helyezi a ládikót, majd felnyitja a tetejét. Három kíváncsi-nevető arc néz vissza ránk: az Ákosé, az Árpié meg az enyém. Az advent, a karácsony igazi ajándéka – kis családunk. És mert a sors kegyelméből hosszú ideje valami tökéletesfélével határos boldogságban élünk együtt mi hárman, azóta is tele van a lelkem ezzel a páratlan ajándékkal.

csütörtök, szeptember 25, 2008

Alternatív-hagyományosan elemiben

Nem tudok eléggé örvendezni azon, hogy hallgattam ösztöneimre és az ismerősök tájékoztatására, és éppen ezt a tanító nénit választottam, az Apáczaiban. Ha lettek volna is kételyeim, a múlt heti szülői értekezlet mindet eloszlatta volna. Íme, hogyan lehet fejlődést szolgálóan gyermekbarát, és talán sok bevallottan alternatív oktatást nyújtó intézménynél is alternatívabb egy hagyományos, „állami” iskola, osztály, tanító.

Már az első pillanatokban behódoltam :) A kezdeti tízperces várakozási időben ugyanis a tanci egy kis zenét ajánlott, a cd-ről futó klasszikus zene ebben a túl hosszú napok óta tartó felhős-esős-szürke időjárásban „megmelegíti a lelkünket” címszó alatt. Az enyémet megmelegítette.

Egyre fokozódott az örömöm, ahogy a tanci ismertette oktatási módszerét. A gyerekeket minden reggel az ajtóban fogadja, mindegyikkel kezet fog, köszöntik egymást, és egymás szemébe néznek, így növekedik a gyerekekben a bizalom az „idegen tanci” iránt, aki ugyanakkor azonnal érzékeli diákjainak napi hangulatát. Napot kezdő mondókájuk is van, majd mindenki mesél egy kicsit magáról, például arról, mit álmodott az éjjel, vagy mi történt vele azóta, hogy előző nap elváltak. Közben a tanci a gyerekek körében, egy szabad padban foglal helyet (ezt később egyszer meglestem...).

A tanci mindennap mond a gyerekeknek egy mesét, gyertyafénynél. Ákos értetlenkedve jegyezte meg, hogy a többiek nem hallgatják türelmesen. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nem minden anyukának-apukának van ideje mesét mondani-olvasni a gyerekének, ezért nem szokták meg a meseolvasást, nem tudják, mit kezdjenek ezzel. Szerencsére Ákos nagyon kedveli, a mese végén a gyertyaláng kioltását is különösen szereti, ez felér egy kitüntetéssel.

Házi feladat. A diákok réme. Hát itt is van belőle. Első nap például azt kapták, hogy rajzoljanak egy egyenes meg egy görbe vonalat. Ilyen sokat. És sok színes ceruzát (a gyermekkézhez barátságosabb vastagabbik fajtából), meg viaszkrétát kellett vinniük a sima lapú nagy füzethez. Napokig aztán egyenes és görbe vonalakból álló alakzatokat rajzoltak, a házi feladat a háttér fantázia szerinti kiszínezése volt. A házi feladatot senki sem jegyzi fel valahova, a gyerekek észben tartják. Ha elfelejtik, az sem baj, a tanci nem haragszik, és nem ad elégtelent, feketepontot. A mulasztó az iskolában pótolja be a házit, miközben a többiek sem ülnek tétlenül: valamivel foglalkoznak vagy a tanci valami érdekeset mesél nekik – elég büntetés ez a mulasztónak, hogy csak félig-meddig vehet részt a közös történésben. A tanci megmagyarázta nekünk, szülőknek, hogy miért nem fog sok házi feladatot adni a gyerekeknek. Nem kell majd egész oldalakat teleírniuk minden tantárgyból külön-külön, elég ahhoz néhány sor is. És megkért: segítsünk gyermekeinknek a házi feladat elkészítésében – ha egy-két-három alkalommal diktáljuk nekik a fogalmazást, az ötödiket már egymagukban írják majd meg. Ez tökéletesen egybecseng azzal, amit a széles körben elismert szaktekintély, Vekerdy Tamás kolozsvári látogatásakor tartott előadásán is elmondott, és már akkor nagyon logikus és szimpatikus ötletnek tűnt.

A tanci külön megkért, ne akarjunk tökéletes hurkákat és pálcikákat a füzetbe, ne írassuk újra meg újra a házi feladatot, nem baj, ha „kimegy” a sorból az a hurka, azok a vonalak pont úgy a legtökéletesebbek, ahogyan egyik-másik apróság lerajzolta. Ehhez játszottunk is: mindenki kapott egy lapot, arra egy sor vonalkát kellett rajzolni, miközben a tanci folyamatosan erélyes hangon mondta: egyenesen, egy egész sort, ne menj ki a vonalból! Huhh, nem büszkélkedünk azzal az egy sorral, az biztos. Türelemre kért a tanci: ő nem siet, mi se akarjuk, hogy a gyerekeink szoros határidőre megtanuljanak írni-olvasni. Megígérte, meg fognak tanulni mindent, egyénre szabott tempóban. Én elhiszem neki, minden további nélkül. És azt is tudom: nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, magukban jobban bízó, szilárdabb tudással rendelkező kiskamaszokká cseperednek gyermekeink.

A rajzórát és a kézimunkát összevonják: egyik héten két rajz lesz, másik héten két kézimunka, így nem kell kapkodni, sietni, bőven jut idő befejezni egy-egy kis alkotást. Hasznos, gyakorlatias és nagyon barátságos megoldás. Kötni is megtanulnak... ezen jót kuncogtunk. Igen – nagy, fából esztergált kötőtűvel. (Egyébként a könyveket-füzeteket sem műanyag borítóval, hanem a sokkal barátságosabb papírral vontuk be.) A négy lány mellett mind a tizenegy fiú is megtanul kötni. Amellett, hogy fejleszti a koncentrálóképességet, a türelmet, a kéznek és csuklónak az írás elsajátításához szükséges finom mozgásait, nagy segítséget jelent az írás megtanulásában, hiszen a betűket is úgy kapcsoljuk egymáshoz szavakká, ahogyan a kötésben egyik szemet a másikhoz.

Hetente két szülővel négyszemközt beszélget a tanci, ez megint nagyon tetszik. Szülői értekezlet eleinte havonta lesz. Ott néha rajzolni fogunk, hiszen mindent ki kell próbálnunk, amit a gyerekeink is. Ezért kötni is fogunk :))))) Oda az apukákat küldjük...

*
Most derült ki, a tancink – akinek egyébként becsületes neve Laczkó Erzsébet – a Waldorf iskolában is tanított, innen hozta hát az alternatív, gyermekbarát pedagógiai módszerek iránti elkötelezettségét. Az Apáczai nagyon jól járt vele, s meggyőződésem, ha a szerénység nem lenne, sokkal többen tudnának ennek az iskolának a „rejtett kincseiről” (van még itt hasonló gondolkodású tanító), és többen íratnák ide a gyermekeiket.

csütörtök, szeptember 18, 2008

Iskolások lettünk

Kell még egy kis idő, amíg megszokom. Ákos azt mondja, neki nem szokatlan... (??!) Nem volt szép időnk szeptember 15-én: egészen hideg volt, és az eső is esett. No meg alig egy héttel iskolakezdés előtt váratlanul elhunyt a diákjai körében is igen népszerű és kedvelt iskolaigazgató, Rudi bácsi, akit Ákos már jól ismert, hiszen óvodásként is sokszor kényszerültünk őt tatánál hagyni, a kapusiban.

Én iszonyúan izgultam az egész iskolakezdés miatt, közben bosszankodtam is, persze, hogy mi lesz majd, amikor dolgozatot ír vagy komoly vizsgái lesznek, és ebből bőven kijut a következőkben. Az eső bekavart az udvarra tervezett ünnepségnek, mindenki a folyosókon gyülekezve várta a templomba való átvonulást. Sikerült rábukkannunk az elsősök csoportjára. A mosolygós tanci kezében egy napraforgószerű színes szélforgóval, rajta méhecskével várta az újoncokat, mindegyikkel kezet fogott, bemutatkoztak egymásnak. Na, az én közlékeny, gátlásoktól mentes fiamra nem ismertem rá – ott, a már szép számban összegyűlt osztálytársak és szüleik gyűrűjében ez a tancival való kézfogás alaposan zavarba hozta, annyira, hogy miután tisztán elmondta a nevét, a kapusiba futott... volna, ha kifaggatásra meg nem állítom. Szerencsére a zavara rövidesen oldódni kezdett, mihelyst kiszemelte magának kerekarcú, tömzsi új barátját, Alpárt, akiről azóta is sokat mesél.

A tancival az élen átvonultunk a kifűtött Farkas utcai templomba, akkor már gondatlanul fecsegett a társaival. 15 kisdiákkal indult az első osztály, munkavégzés szempontjából tökéletes létszám, apró szépséghiba, hogy a 15 gyerekből 11 fiú... Azt hittem, a templomi ünnepélyes ceremónia alatt Ákos lesz a legtürelmetlenebb, hát, szinte ott sem ismertem rá: bár korábban már jelét adta, hogy a játékon kívül más, számára unalmas dolgokat is kibír türelmesen, mégis meglepett a komolysága. Talán nagyon komolyan veszi új szerepét.

A tanévnyitó hangulatosabb, kedvesebb része a templomi szertartás után következett, amikor visszamentünk az iskola egyik tantermébe. A másodikosok virágkaput alkottak a lépcsőn, énekszóra, virágokkal teli kinyújtott karok íve alatt vonultak a tanterembe elsősök és szüleik. A körben elrendezett padokon ropogós nyomdaszagú tankönyvek, Ákos azonnal nekiesik, és a másodikosok versikéit, énekeit fél füllel hallgatva, hosszasan forgatja a lapokat, tanulmányozza a rajzokat, betűket. Néha a fejét is megvakargatja, nem is tudja, hogy ez kívülről úgy néz ki, mint a gondterhelt kisdiák, aki rájött, hogy bizony kemény fába vágta a fejszéjét. A padok előtt, a földön gondosan redőkbe igazított apróvirágos, zöld terítő, rajta vázában melegsárga szirmú szerény virágok, a vastag oszlopgyertya is melegsárga. A tanító néni néhányszor megcsöngeti hangvillájával a háromszöget – csupa csodadolog –, és mesét mond a királyi párról, akiknek gyermekük születik, az pedig felcseperedve elindulna az égig érő fára. Szülei útjára bocsátják, és tudatják vele, hogy az égig érő fa minden ágán csücsülő titkot egyedül kell majd megfejtenie, útjára ezúttal királyi szülei nem kísérhetik el. Amennyire szólt a mese gyerekeknek, legalább annyira szólt a szülőknek is: még ha az óvodában át is éltük már az elszakadást, a dada nénik seregét nélkülöző, a szépségek mellett nehézségeket is tartogató iskola mégis az önállósodás magasabb fokát jelentik a gyermek számára, a tudatos elengedésre való képesség magasabb fokát kívánják meg a szülőtől.

Már első nap házi feladatot kaptak: rajzolniuk kell egy egyenes meg egy görbe vonalat. Azóta már van egy nagy sima lapú füzetünk, amelynek lapjain színesebbnél színesebb egyenesek és görbék tolakodnak. Az iskolához igen közel található bábszínházban is voltak már – az óvodában ez még úgy történt, hogy a hegy jött Mohamedhez, a bábszínház az óvodába, tehát az új helyzetben a (sok tüdőgyulladás miatt némileg indokoltan) túlaggodalmas anyuka rengeteg jótanáccsal vértezte fel kisfiát az esernyő, a kabát és melegítő legmegfelelőbb tárolási módjáról az előadás alatt és után, remélve, hogy a szórakozott utód legalább töredékeiben megjegyzi a gondos utasításokat. A házi feladat egyelőre szent és nagyon nagyra becsült, minden este megvár vele engem is, mert úgy mókásabb. A matematika, román nyelv és az ábécéskönyv papírborításra vár, közben rájöttem, hogy a kemény 11 fiús közösségben a négylevelű lóherés, apró katicabogaras csomagolópapír talán mégsem a legalkalmasabb, úgyhogy ma újabb után nézek.

Addig is, ma délután szülői értekezlet lesz. Mondanom sem kell: izgatott vagyok, és valahogy már alig várom... megtudni a sok újdonságot, belelendülni az iskolai életbe a barikádnak erről az oldaláról, ... feljegyezni a sok vásárolnivaló füzetet és tanszert... ami bizonyára egy vagyonba kerül majd.... Hát normális vagyok én??!

hétfő, augusztus 04, 2008

Búcsú a Fogtündértől

Alaposan benne vagyunk már a kiskamaszkorban. Szeptemberben Ákos első osztályos lesz. Nagy első osztályos, hiszen decemberben már a nyolcat tölti. Jó ideje már kikéri magának, hogy ő nagyfiú, ez elsőként abban nyilvánult meg, hogy úgy félévvel (évvel?) ezelőtt elkezdett tiltakozni a délutáni alvás ellen. Többnyire sikerült mégis kierőltetni az ebéd utáni szundit, a napköziben amúgy elkerülhetetlen volt, ráadásul több órát képes volt átaludni délután, ezért nem siettünk megszüntetni ezt a … szülőpihentető szokást. Pár hete azonban engednünk kellett, oly komoly érveléssel és kemény kitartással küszködött jogáért. Azóta reggel kicsit később ébred, és este többnyire beéri egyetlen mesével…

A nagyfiúvá válás másik jele a „minden apróságért elpityeredem magam” jelenség elmaradása. Ezt nagyon tudom díjazni, főleg, hogy Ákos – bár alkalomadtán harciasan tud vitatkozni – rendkívül békés teremtés, soha nem ütött meg egyetlen gyermeket sem, és nem is üt vissza. Nem azért, mert feltétlenül erre tanítottuk volna, egyszerűen valahogy ilyen lett. Nos, ha ráadásul az iskolába úgy került volna be, hogy lépten-nyomon elsírja magát, hát, nem lett volna könnyű sorsa. Így valahol szinte „kiérdemelte” bónuszként a délutáni alvás elmaradását.

Nagyfiú lett Ákos, valóban. Bár ugyanakkor persze kisfiú még, sok mesével, sok játékkal, sok szórakozottsággal, és ez így van jól. De felelősségtudata azért van, és a tömbház mögötti füves-fás-bokros betoncsíkos területre bátran kiengedhetjük már egyedül, nem kószál el, és szól, ha előreszaladna. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy földszinten lakunk, minden ablakunk erre a kis zöld szigetre néz, így halljuk a hangját, és szem előtt van. Az első alkalommal nem tudtam eljönni az ablak mögül… Mára már sikerült nekem is „nagyfiúsodnom”, és vígan végzem a dolgom a házban míg ő a srácokkal játszik.

Ma este azonban jókora lépést tett a felnőtté válás útján. Fájdalmas lépést.

Talán már két éve annak, hogy az első tejfogát ki kellett húzatni, mert mögötte már kibuggyant a végleges, de őtejfogaságának esze ágában sem volt lógni, nemhogy kihullani. Jártunk mi már korábban is Annamáriánál, a fiatal fogorvosnál, előbb csak látogatóban, majd később picike likat tömetni is. A moccanatlan fogacska eltávolítása azonban már komoly megpróbáltatás, nem úszható meg érzéstelenítés nélkül, hacsak nem akarjuk örökre elriasztani a fogászattól csemeténket. Ekkor köszöntött be életünkbe a fogtündér. Ezt találtam ki ugyanis mézesmadzag gyanánt: ugyan kissé fájni fog a fog, de hazahozzuk, párna alá rejtjük, és a fogtündér reggelre a helyébe pénzecskét hoz. A csel bevált, és családunkba beköltözött a fogtündér. Aki az inkriminált estéken szorgalmasan várta, hogy a várakozás izgalmától igencsak éber, majd később a tündér meglesésében érdekelt Ákos végre mély álomba boruljon, hogy pénzecske és a fogacska helyet cseréljenek. Ami nem is volt olyan egyszerű művelet, hiszen az elalvás előtti folyamatos ellenőrzés során a gondosan becsomagolt fogacska összevissza vándorolt a párna alatt, s végül néha alig lehetett rábukkanni.

A napokban a hatodik tejfog úszás közben a hatalmas medencében talált kihullani, így nem volt fogtündérkedés. A hetedik hajnali öt órakor ébresztette fel Ákost, ekkor kegyeskedett ugyanis kipottyanni a helyéről. Biztos helyre tettük, hogy estére meglegyen majd. Szombat délelőtt Ákos megkérdezte: „Mámáka, a fogtündér valóban létezik? Vagy pedig ti teszitek a párna alá a csokoládépénzt és az 50 banist?” Huhh, szülőpróbáló kérdések! Sikerült elodáznom a válaszadást valami olyasmivel, hogy hát a barátai mit mondanak erről? Nem úsztam meg viszont ilyen könnyen, este ugyanis szépen becsomagoltuk egy kis fáslidarabba a fogacskát, és Ákos kérésére ezúttal nem a párna alá, hanem az éjjeliszekrényre tettük. Ma már jóval az esti lefekvés ideje előtt ágyba bújt (igaz, fárasztó nap után), majd onnan érdeklődött, hogy vajon hogy tudja a fogtündér a párna alól kivenni a fogacskát?
- Varázsereje van – mondtam.
- Felemeli a párnát?
- Talán még te is lebegsz egy kicsit a párnával együtt olyankor.

Ezen egy ideig elgondolkodott. A másik szobában matattam, amikor érkezett a kérdés.

- De nagyon őszintén mondd meg, ti teszitek a párnám alá a pénzt?

Ágya szélére ültem. Megismételte a kérdést, nagyon komolyan. Úgy éreztem, most muszáj színt vallanom, ha nem, megteszi – vagy már megtette – valamelyik „felvilágosult” barátja, és akkor elveszíti majd a bizalmát bennünk.
- Tudd meg, hogy igen.

Összetört szívvel látnom kellett, ahogyan összeomlik benne egy egész világ. Arca, szeme, ajka pillanatok alatt váltott át érdeklődő kíváncsiságból mélységes csalódásra. Hosszú perceken keresztül sírt, hatalmas könnycseppekkel:

- Becsaptatok engem – hajtogatta, én meg tanácstalanul kutakodtam a fejemben, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet, mit mondjak, mit tegyek.

- Ákos, te szereted a meséket?

- Igen.

- Én is szeretem a meséket. A fogtündér is mese. Minden mese él valahol, én hiszem.

- Én is…

- Ugye, milyen mókás volt a fogtündér mese? A várakozás, az izgalom, a meglepetés? Hát nem lett volna kár, ha mindez nem történik meg?

Elismerte, hogy szép volt, jó volt, hogy kár lett volna, de csak sírt tovább, vigasztalhatatlanul.

- Ez is egy gyönyörű mese – mondtam még.

- De a vége nem szép – mondta könnyektől dünnyögve.

Végül csak a szívem segített. Nem tudtam mást mondani: - Szeretlek – és simogattam, és pusziltam, és ölelgettem, és … én is sírtam. Nagy sokára magához vont, megölelte a nyakamat, erősen megszorította, és azt súgta a fülembe:

- Azért ezután is folytasd…

Örömmel ígértem, hogy megteszem. Aztán technikai kérdésekre is felelnem kellett: például arra, hogyan csempésztem ki a párna alól a fogacskát, hogyan kellett kivárnom, amíg elalszik mélyen – az előadásmódba már minden mókát belevittem, hogy felvidítsam, és szerencsére sikerült.

- Ez legyen egy végzet nélküli mese – mondta könnyes szemmel mosolyogva. – Fogtündéranyuka… Akkor te vitted el a többi gyerek fogát is. Talán még varázspálcád is van…

- Néha olyan, mintha lenne – nevettem én is.

- És varázserőd…

- Az is – és már hangosan kacagtunk.

Kárpótlásul meg kellett mutatnom a gondosan elrejtett fogacskáit, és a szeme láttára elhelyeznem az őt ma éjjel is megillető fényes pénzecskét… Valamiért úgy érzem, csak ma este lett belőlem igazi Fogtündér…

szerda, február 21, 2007

Farsang 2007

Ma farsang volt az óvodában. Ákos bohócnak öltözött. Krisztától kaptunk színes, göndör parókát, Kata színinövendék fiától fehér arcfestéket, a ruhát meg turkáltuk. Na és persze, a piros orr, no, az már „befektetés” volt. Árpi a netről válogatta ki a legalkalmasabb bohócarcot, és rúzzsal, fehér arcfestékkel pompás bohócarcot varázsolt Ákos egyre elégedettebb pofijára. A festésnek szinte minden szakasza után rohant a tükörhöz megcsodálni az eredményt. De ennél is nagyobb jelentőséggel bírt az, hogy a folyton utazó, így ritkán látott és nagyon hiányolt APA festette őt.

Remek farsangot temettünk: volt ott pillangó, mókus, Zorro, kalóz, pókember, Piroska, hópehely, tavasztündér, kakaska és még egyéb is. Tomboláztunk is, aztán buli következett: igaz, kezdetben a zene inkább csak arra volt jó, hogy a beszélgetésre vágyó szülők rekedtre kiabálhassák magukat, és a gyerekeknek sem hiányzott, hiszen a sok játék és kergetőzés teljességgel lefoglalta őket. Tova kilencig nyúlt el a mulatság. Otthon vacsora, fürdés, esti mese, ajaaaj, hányan fognak elkésni holnap az óviból... :)))

*

Kezdetben párnákkal hízlaltuk meg Ákost bohócosra, de a farsangi készülődés forgatagában egy-kettőre lemozogta bokájához a kispárnákat, így azokról végül lemondtunk. Még a kispárnás negyedórában történt. A gyerekek roppant élvezték Ákos piros orrát és duciságát. Az óvoda tűzről pattant Johannája kíváncsiskodott: – Ákos, mi van a nadrágodban? Ákos szemérmesen válaszolt: – Johanna, most nem mutathatom meg a p.cámat...!!

(„Most”...????)

kedd, február 20, 2007

Ákos, a rendőr

Egyike azon ritka napoknak, amikor oly korán távoztam a szerkesztőségből, hogy tata éppen csak kivette Ákost az óvodából. Ákos a társaival még kergetőzött az óvoda tágas, gyepes, barátságos udvarán, amikor odaérkeztem. Látom, szívem csücske elrohan, „elbújik” a gyér tuják között, Patrik és Zsolti meg „fogjuk el a pimasz rendőrt!” felkiáltással nyomába erednek. Kisvártatva Ákos egy tujához „kötve” áll szemközt a bűnözőkkel. Nos, ekkor takarodót fújtak a szülők, Ákostól hazafelé úton kérdezem, mit játszottak.
– Én voltam a rendőr, Patrik és Zsolt a bűnözők.
– Miért üldöztek téged?
– Mert bezártam Patrikot a börtönbe.
– Miért zártad be?
– Hogy rabolja ki a bankot.
Elárulom, itt egy kicsit zavarba jöttem.
– Hogyhogy? Hát ha bezárod nem tudja kirabolni a bankot.
– A börtönből nyílt egy vasajtó, ott volt a bank.
Aha, ezt a részét már értem! De hogy az én „rendőr” fiam miért akart segíteni a rablóknak bankot rabolni? Próbálom magyarázni a rendőr feladatát.
– De hát a rendőrnek az a dolga, hogy megbüntesse a bűnözőket, nem hogy segítse őket!
– De mi megegyeztünk Patrikkal, hogy megosztozunk a zsákmányon...
Akkor óriásit nevettem, tatával együtt. Ma már kicsit keserű a szám íze. Ennyire egyértelmű már egy hatévesnek is, hogy mai világunkban a pénz, a gazdagság a legfontosabb? Vagy legalábbis ez az üzenet jön le nekik? Hiábavaló lenne az az immár közel hat éve olvasott-mondott sok-sok mese, ahol mind-mind a jó győzedelmeskedik...?

A gitár

Ákos gyönyörűen, választékosan beszél – bár elég nehéz őt leszoktatnom a tatától ellopott aztatról meg ottanról –, de nem mondja az R hangot. Azaz nem mondta, tavaly őszig. Októberben logopédus látogatott az óvodába, és azóta heti egy alkalommal eljárunk a nagyon kedves Éva néni rendelőjébe R betűt csalogatni. Az első R hangnál elfutotta a könny a szemem – nem tudtam, az örömtől Ákos sikerén (alig 2-3 találkozó után már sikerült kimondani), vagy pedig abbéli bánatomban, hogy hatévesemről ezzel lekopott az utolsó „babás” jellemvonása is. Azóta már vígan pereg az R, és ma az utolsóelőtti találkozónk lesz Éva nénivel. A néhány hónap során sok érdekes feladatot kaptunk otthonra is. Tegnap a fotókról „olvasgattuk”, hogy kinek milyen tárgya van. Például így: Johannának játékai vannak. Viktornak rakétája van. A dolog úgy működött, hogy én rámutattam a képre, feltettem a kérdést, Ákos pedig válaszolt rá. Tibornak gitárja volt. Ákos azt mondta: – Tibornak hegedűje van. Mondom neki, hogy hát a hegedűhöz tartozik vonó is, márpedig az nincs a fotón.
– Tényleg nincs – ismeri el.
– Akkor Tibornak mije van?
– Zongorája...

hétfő, szeptember 25, 2006

Aranyköpés

Ákost fürdettem. Szokás szerint még a kádban megtörölgetem, aztán feladom rá a fürdőköpenyét. Kicsit hosszasabban törölgethettem, éhes is lehetett már, biztosan a vacsorán járt az esze, mert egyszer csak Ákos így szólt:

– Gyorsan add rám a fürdőköpenyemet, mert fázonhalok!

csütörtök, szeptember 21, 2006

Első szerelem

Az óvoda első napja minden ősszel már önmagában hatalmas izgalom, hát még akkor, ha a hatodik életévét még be nem töltött fiatalember szerelmes! Rendíthetetlenül, immár több mint egy éve ugyanabba a tűzről pattant szépségbe.
A kiválasztott fiatal hölgyet természetesen én is ismertem, egy óvodai mulatságon mégis átestem a menyjelölt hivatalos bemutatásán. Ákos úgy szaladgált a teremben a szemet gyönyörködtető mérai népviseletbe öltözött csodálatos Dorottya után: Gyere, mutassalak meg az anyukámnak!
Ezt a ragaszkodást még a hosszú nyári vakáció sem tudta elhalványítani. Három hónapnyi kényszerű távollét után a vistai falunapon futottak össze – bármely hollywoodi filmrendező megirigyelhette volna azt az ölelkezést, azt az őszinte boldogságot, egymás kiáltozását a tömegben. Alig tudtunk lépést tartani a fiatal párral. Kéz a kézben szaladtak fel a vistai templomhoz, házasságot kötni. Az ünnep éppen a falu központjában zajlott, a templom zárva volt, az esküvőt sikerült elhalasztani...
Nem tudom, más hogy van vele, de nekünk komoly erőfeszítésbe került az óvodai papucs beszerzése. A fiatalember ominózus 34-es lábára meleg papucsot találni, amely nem csupa izzasztó gumi és műanyag, hát ehhez tehetség kell. Napokon át jártuk a várost, ez egy magára valamit is adó férfiember (még ha kicsike is) részéről komoly áldozatot kíván. De mivel ez volt az óvodába menés feltétele, zokszó nélkül tűrte. Hát még, amikor gyöngyöket árusító üzletet fedeztünk fel! Színes, tarkabarka gyöngykavalkád, kerek, ovális, négyszögű, üvegből, műanyagból, fából. Ákos vásárolt is egy maréknyit, hozzá szép sötétzöld madzagot, s lehetőleg már a buszon hazafelé felfűzte volna.
Vasárnap elkészült a takaros kis nyaklánc, a fiatalember egyesegyedül fűzte fel a maroknyi színes gyöngyszemet, kapocs is került rá a házban. Hétfőn reggel a szokásosnál korábban ébredtünk, első szóra sietve kapkodta magára az este előkészített ruhákat, és folyton sürgette az indulást, nehogy elkéssünk az óvodából, a kávét is csak futtában sikerült felkortyolnom. Melegítő, sapka fel, a nagy sietségben szinte papucsban indultunk el. A cipőfűzés még a mámáka dolga, közben Ákosnak jutott ideje arra, hogy megkérdezze: – Szép vagyok? Remélem, Dorottya már ott lesz.
Útban az óvoda felé nem kellett noszogatni, hogy lépést tartson. – Jaj, úgy izgulok, hogy mit szól majd Dorottya a nyaklánchoz!
A jelek szerint velünk született adottság, hogy tudjuk, az ilyesmit diszkréten kell kezelni. Ákos kihívta szíve választottját a teremből: – Gyere ki, adjam oda, amit hoztam neked. Dorottya ösztönös, szemérmes zavarodottsággal vette át az ajándékot, majd óvónénivel együtt fűztük a nyakába.
Aztán később beborult az ég. Félreértés miatt sikerült életükben először összeveszniük, a lánc is elveszett, Dorottya amúgy is kifejtette, hogy neki száz lánca van, minden nap mást hord, és este eldobja a szemétbe... Szerencsére Ákost nem túlzottan zavarta a saját két kis kezével fűzött lánc elvesztése, szíve hölgyének viszonyulása az értékes ajándékhoz. Este megbeszéltük a dolgokat. Ákos elmondta: – Dorottya nagyon megváltozott, már semmire sem emlékszik. Arra sem, amikor össze akartunk házasodni. – És te mégis szereted? – Igen. – Miért? – Háát, a szépségéért.
Hm, van ez így. Aludt a dolgokra egyet, és másnap közölte: mégsem veszi el Dorottyát feleségül...

vasárnap, május 28, 2006

Férfivilág – kicsiben

A játszótéren Norbi azzal fogadja Ákost: „Megyek a bébiszpóra!” Gyengébbek kedvéért: első alkalommal szerveztek kincses városunkban Baby Expót, ahova mindenféle meglepetéssel és ajándékkal csalogatták a kismamákat, kisgyermekes szülőket. Ákos így válaszolt: „Én is megyek a bébisportra.” Norbi: „Nem igaz, te nem mész!” Ákos: „De megyek. Ugye, mámáka?” Igyekeztem megnyugtatni, hogy persze, majd mi is elmegyünk. A vita azonban rendíthetetlenül tovább folyt arról, amiről az 5 és fél éves fiatalurak egyike sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák. Már-már a zsenge barátság látta kárát, de szerencsére a közös szenvedély – ebben a korban a homokozó és a közelben, elérhető magasságban virágzó akácfa – idejében csillapította a kedélyeket.

Másnap aztán mamástól-tatástól elbuszoztunk a Baby Expóra, amely az Ákos szótárában a bébiszpótól a bébisporton keresztül már bébiexporttá is vedlett...

Keresztfiunk, az alig egyéves Márk indult a négykézláb mászó bébik versenyén. A vetélkedő tulajdonképpen családi jellegű: míg az egyik szülő a négysávos szőnyeg egyik sávján a rajtnál sorakoztatja a babát, addig a másik cumival, világító labdával, üvegnyi tejjel vagy teával, netalán kedvenc mackóval csalogatja csemetéjét a célhoz. A mintegy ötméteres táv marathónnak bizonyul. Márkot egyáltalán nem hozza lázba a versenyszellem, sokkal inkább a szomszéd sávon induló kislány, így hát éles kanyarral félreérthetetlenül elébe vág, társalkodásra készen... No, vargabetűkkel együtt, azért mégis pódiumos lett!

Autóversenyt ugyan nem szerveztek, de a merészebb néhányévesek háromféle járművet is kipróbálhattak. Ákos is helyet foglalt az egyik négykerekűben, látszólag megértette a pedál és a kétállású váltó szerepét, kisebb segítséggel körözött néhányat a szűkre méretezett pályán. Gondolta, a másik autóban jobban megy majd, így hát átült. Majd nemsokára vissza. Valami nem stimmel. Ekkor feltűnt a színen a megváltás – a filmekben itt lassított a felvétel. A szemrevaló barna lányka a terepjáróba ült, s gyakorlottabb mozdulatokkal tolatott előre-hátra. Még egy ötéves fiatalember számára is bizalomkeltőnek tűnhetett, hiszen az első adandó alkalommal Ákos se szó, se beszéd, felpattant az anyósülésre, és elégedetten hagyta magát vezettetni...

***

Baby Expo látogatás másnapján délelőtt dolgom volt. Kora délután érkeztem haza, épp időben, mire Ákos és az őt pesztráló mama felébredt délutáni álmából. Olyan jó volt odabújni melléjük az esős-hűvös május végi őszből! Kis időre el is nyomott az álom. A többiek csendben felkeltek, felöltöztek, és kiosontak. Bevallom, ezt félig-meddig még érzékeltem, de aztán elmerültem. Hirtelen ébredtem. Kinyitom a szemem: egy szál piros muskátlivirág a párnán. Ákos ajándéka. Ösztönösen megérezhetett valamit az a barna lányka...?

hétfő, április 17, 2006

Hímes tojás és a beteg nyuszi

Anya megtanult tojást írni.

Kesicét készítettem úgy, ahogy a nagykönyvben elő van írva. Megvásároltam a méhviaszt, kis nyeles lábaskát hozzá. Szinte a tojásfestéken bukott az egész: ki gondolta volna, hogy nagycsütörtökön már nem kapni piros tojásfestéket, olyant, amelyben a tojásokat főzés nélkül meg lehet festeni? Végül kénytelen-kelletlen zöldre fanyalodtam. Előző években a tojást mama festette meg nekünk, hogy húsvét reggelén teljes legyen Ákos meglepetése és öröme, amikor felkutatjuk a házat a tojásokért, s rendre bukkannak elő: a szekrényből, a házipapucsból, a könyvespolcról... A tojásírás bonyolult, többrészes folyamata már nem történhetett észrevétlenül. Vasárnap nagy gonddal minden együtt volt: viasz felolvasztva, asztal tojásíráshoz terítve, apuka gyermeknek a forró viasztól való távoltartására befogva. Átadhattam magam tehát a tojásírás örömének. Legalább egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia, egész délutánt elvesz ugyan egy tucatnyinak a megírása, de sok örömét leli majd benne az, aki szereti az ilyen jellegű foglalatosságot. Megszülettek a csodálatos remekművek – csupa eredeti szebbnél szebb minta.

Hétfőn reggel Ákos azzal ébreszt, siessünk megkeresni a tojásokat, amiket a nyuszi eldugdosott az éjszaka. Puff! Erre nem számítottam. Most nincsenek elrejtett tojások, mondom, hiszen, emlékszik, mi magunk festettük meg őket. Lebiggyesztett száj, óriási csalódás. A megszokotthoz való gyermeki ragaszkodással követeli, hogy úgy legyen, ahogy mindig is szokott. Akkor elárultam Ákosnak a titkot: a nyuszinak megsebesült a lába, ezért megkért, hogy az idén én készítsem el a tojásokat. Aztán jött a mentő ötlet Ákostól: apuka dugja el őket, s mi majd megkeressük!

Úgy lett. Apuka elrejtegette a zöld hímes tojásokat – be kell ismernem, egészen profi tojásrejtegető: az utolsó tojás csak este került elő... És lett nagy öröm, valóságos izgatottság, Ákossal egyenként fedeztük fel a tojásokat, és az apró ajándékokat, amelyeket valóban maga a húsvéti nyuszi hozott el személyesen, fájós lába ellenére is.

*

Autóban turistáskodunk néhány óra erejéig. Gyorsan terítékre kerül Ákos egyik kedvenc aktuális témája, a Föld, a bolygók, a „meteorizok”. Meséli, hogy az egyik rajzfilmben azt mondják, a Föld kerek, de az emberek szerint négyszögű. Mondjuk: bizony kerek a Föld. Máskülönben sem szabad mindent elhinni, ami a rajzfilmekben történik, elhangzik. Teljesen megnyugszom a választól: – Nem is hiszek el mindent. (...) De a nyuszit, azt hiszem, mert az igazi!

péntek, április 14, 2006

Első nap az uszodában

14 óvodás és négy felnőtt kísérő – gyerekjáték lesz az első úszólecke! Szép kettes sorban elindultunk a húszperces sétára az uszodáig. Gidres-gödrös járda, sár, pocsolyák, kioldódó cipőfűző, a „kötelező” sétában igen hamar fáradságra panaszkodó apróságok, szemerkélő eső, néhány kóbor kutya. Mint kiderült, ez volt az uszodai látogatás legegyszerűbb része.
Az uszoda öltözőfülkéit kettesével vették birtokba az óvodások. Nagy gonddal elhúzták a függönyt, és kezdődött az átöltözés. Röpke negyedóra alatt sikerült mindenkinek ledobni a ruhácskákat, felhúzni a fürdőruhát, tenni egy utolsó látogatást a mellékhelyiségben, majd nyakba kanyarított törölközővel, gondosan úszósapka alá rejtett fürtökkel csatasorba állni, az első úszóleckére készen.
Ekkor érkezett egy csapat diáklány. Mikor az utolsó óvodás is eltűnt a medence felé vezető folyosón, egyikük megkérdezte, bemehet-e az öltözőbe. Csodálkozva benézek, vajon miért kérdezi: padon, fogason, pad alatt egy-egy zokni, sapka, nadrág, póló, pulóver, kabát, cipőcske... Találomra gyömöszölöm be a ruhákat a két hátizsákba. Hátravan még néhány öltözőfülke...
Végre a padra huppanok, s arról ábrándozom, milyen jó, hogy mindig örökmozgó, de az utóbbi időben a felismerhetetlenségig elcsintalanodott csemetém végre úszással vezetheti le felesleges energiáját! Alig félórácskát olvasgatok, s már jönnek is kifelé dideregve, csapzott hajjal az uszoda élményeitől vidáman csivitelő óvodások. Még egy gyors zuhanyozás és osztogathatjuk a hátizsákokat. Szerencsére a gyerekek felismerik saját cuccaikat, de még így is tanácstalan forgolódás veszi kezdetét: hol a zoknim, hol a nadrágom, nem találom a bugyimat, nincs meg a cipőm... Négyen 14-felé igyekszünk hasznossá tenni magunkat, szerencsére az öltözőben kánikula van, így nem áll fenn a veszély, hogy a nedves úszónadrágos apróságok megfáznak (az egyik gyerektől a másikig rohangászó felnőtteken viszont már patakzik a víz). Lassan mindenkire felkerül néhány ruhadarab, szerencsére a nadrággal-blúzzal a nagyobbak már egyedül is boldogulnak. 14 fejecskén szárítunk hajat, egyesek már a dzsekijüket is felvették, más még meztelen... És az öltözőben való összevissza mászkálás közben mesélnek, mesélnek, dől belőlük a szó a sok vízről, a lubickolásról, a medencéről, ahol – az úszás elsajátítása felé vezető göröngyös úton az első lépést megtéve – már tudnak lábujjhegyen állni, ezt képzeljük el. Roppant éhesek, s mint talán még soha, örülnek, hogy az óvodában finom ebéddel várják őket. De addig még hosszú sétát kell tenniük. Ásítoznak. Ma nem kell nekik sok mese a déli alváshoz. Utánuk intek, visszaintegetnek. Útban a város felé elismerem: óvónőnek-dadának születni kell. Másnap alig hiszem el – egyetlen zoknicska sem hiányzott...

szerda, április 12, 2006

Ákossal a fogorvosnál

Ákosnak lyukas a foga. Szörnyû! Az injekcióval együtt járó tûszúrástól õ is, az apukája is nagy egyetértéssel irtózik. Felidézem az apukája fogászati élményeit, például, amikor a rendelõbõl szaladt el, vagy mikor kezelés közben az ájulás környékezte – és már fogom is a fejem: ilyen genetikai örökséggel hogyan fogom rávenni az én alig ötéves kisfiamat, hogy önszántából felüljön a (neki) magasból aláereszkedõ fogorvosi székbe, és teljes kiszolgáltatottsággal még kis száját is kitátsa az idegen fehér köpenyes néninek!
Egyszer már próbálkoztunk fogorvos-látogatással. Akkor csak elkísért a rendelõbe; körülnézett ugyan, de nem volt hajlandó kipróbálni azt a széket. Most kolléganõm ajánlott egy doktornõt – mellette szólt, hogy négyéves kisfia van (tehát ért a gyerekek nyelvén, gondoltam), és persze az is, hogy románul többnyire csak hallgatni tudó fiammal nyelvi akadályok sem álltak fenn, hiszen a doktor néni magyar.
A lehetõ legnagyobb szakértelemmel igyekeztem elmagyarázni, hogy mi fog történni a fogorvosnál, hogy egyáltalán miért kell a lyukas tejfogacskát kezelni, hogy bizony talán még egy kicsikét fájni is fog. A doktor néni megnyugtatott: ha Ákos nagyon tiltakozna, nem erõltetjük, hanem az elsõ találkozás alkalmával csak ismerkedünk, és majd kapunk egy másik idõpontot a kezelésre. Apuka erre hitetlenkedõ iróniával kijelentette: no, akkor elsõ tíz alkalommal csak ismerkedni fogunk, 11. alkalommal pedig majd erõvel nyitjuk ki a száját. Hát bizony, nem kis aggodalommal nyitottam be kedden a rendelõbe.
Apukával ketten a fogorvosi szék mögötti díványra telepedtünk, ma itt Ákos a fõszereplõ (máskor talán nem õ az?!). A kommunikáció azonnal beindult, doktor néni profi anyukaként mutatta be a rendelõt, kérdezõsködött óvodáról, kedvenc édességekrõl, válaszolt az ötéves bohókás-világfelfedezõ kérdéseire.
Feszülten vártam a pillanatot, amikor hellyel kínálja – a Székben. Ez a pillanat is eljött. Ákos elsõ kérésre felkapaszkodott! És azonnal kinyitotta a száját, és szinte hivalkodva magyarázta lyukas foga történetét. Doktor néninek pedig természetesen meg kellett magyaráznia, hogy mire való az a kis tükör, amit a szájába dug, hogy mit fog csinálni azzal az ijesztõen szúrós kinézetû fém-fogpiszkálófélével, hogy ebbõl a „pisztolyból” víz lövell, a másikból levegõ, majd azt, hogy miért kell annyit fúrni a fogát, hogy mit tesz majd a lyukba – és doktor néni végtelen türelemmel hallotta és válaszolta meg az összes kérdést. Sõt, doktor néni azt is megtette, hogy a rémes fúróval elõbb a becses páciens ujjacskáját csiklandozta meg, csak azután a fogát. És doktor néni kézitükröt adott a páciens mancsába, hogy az idõrõl-idõre megcsodálhassa gyógyuló fogacskáját. És doktor néni azt is eltûrte, hogy a kezelés végén a bátor hõs csúszdának használja a széket, úgy távozzon belõle. És doktor néninek sikerült elérnie, hogy azóta Ákos unszolás nélkül naponta kétszer fogat mos, és alig várja a következõ látogatást, amikor doktor néni védõréteggel vonja be a tejfogacskákat.
Mondhatom: apuka megkönnyebbülve, és kissé megszégyenülten hagyta el a rendelõt.