Alaposan benne vagyunk már a kiskamaszkorban. Szeptemberben Ákos első osztályos lesz. Nagy első osztályos, hiszen decemberben már a nyolcat tölti. Jó ideje már kikéri magának, hogy ő nagyfiú, ez elsőként abban nyilvánult meg, hogy úgy félévvel (évvel?) ezelőtt elkezdett tiltakozni a délutáni alvás ellen. Többnyire sikerült mégis kierőltetni az ebéd utáni szundit, a napköziben amúgy elkerülhetetlen volt, ráadásul több órát képes volt átaludni délután, ezért nem siettünk megszüntetni ezt a … szülőpihentető szokást. Pár hete azonban engednünk kellett, oly komoly érveléssel és kemény kitartással küszködött jogáért. Azóta reggel kicsit később ébred, és este többnyire beéri egyetlen mesével…
A nagyfiúvá válás másik jele a „minden apróságért elpityeredem magam” jelenség elmaradása. Ezt nagyon tudom díjazni, főleg, hogy Ákos – bár alkalomadtán harciasan tud vitatkozni – rendkívül békés teremtés, soha nem ütött meg egyetlen gyermeket sem, és nem is üt vissza. Nem azért, mert feltétlenül erre tanítottuk volna, egyszerűen valahogy ilyen lett. Nos, ha ráadásul az iskolába úgy került volna be, hogy lépten-nyomon elsírja magát, hát, nem lett volna könnyű sorsa. Így valahol szinte „kiérdemelte” bónuszként a délutáni alvás elmaradását.
Nagyfiú lett Ákos, valóban. Bár ugyanakkor persze kisfiú még, sok mesével, sok játékkal, sok szórakozottsággal, és ez így van jól. De felelősségtudata azért van, és a tömbház mögötti füves-fás-bokros betoncsíkos területre bátran kiengedhetjük már egyedül, nem kószál el, és szól, ha előreszaladna. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy földszinten lakunk, minden ablakunk erre a kis zöld szigetre néz, így halljuk a hangját, és szem előtt van. Az első alkalommal nem tudtam eljönni az ablak mögül… Mára már sikerült nekem is „nagyfiúsodnom”, és vígan végzem a dolgom a házban míg ő a srácokkal játszik.
Ma este azonban jókora lépést tett a felnőtté válás útján. Fájdalmas lépést.
Talán már két éve annak, hogy az első tejfogát ki kellett húzatni, mert mögötte már kibuggyant a végleges, de őtejfogaságának esze ágában sem volt lógni, nemhogy kihullani. Jártunk mi már korábban is Annamáriánál, a fiatal fogorvosnál, előbb csak látogatóban, majd később picike likat tömetni is. A moccanatlan fogacska eltávolítása azonban már komoly megpróbáltatás, nem úszható meg érzéstelenítés nélkül, hacsak nem akarjuk örökre elriasztani a fogászattól csemeténket. Ekkor köszöntött be életünkbe a fogtündér. Ezt találtam ki ugyanis mézesmadzag gyanánt: ugyan kissé fájni fog a fog, de hazahozzuk, párna alá rejtjük, és a fogtündér reggelre a helyébe pénzecskét hoz. A csel bevált, és családunkba beköltözött a fogtündér. Aki az inkriminált estéken szorgalmasan várta, hogy a várakozás izgalmától igencsak éber, majd később a tündér meglesésében érdekelt Ákos végre mély álomba boruljon, hogy pénzecske és a fogacska helyet cseréljenek. Ami nem is volt olyan egyszerű művelet, hiszen az elalvás előtti folyamatos ellenőrzés során a gondosan becsomagolt fogacska összevissza vándorolt a párna alatt, s végül néha alig lehetett rábukkanni.
A napokban a hatodik tejfog úszás közben a hatalmas medencében talált kihullani, így nem volt fogtündérkedés. A hetedik hajnali öt órakor ébresztette fel Ákost, ekkor kegyeskedett ugyanis kipottyanni a helyéről. Biztos helyre tettük, hogy estére meglegyen majd. Szombat délelőtt Ákos megkérdezte: „Mámáka, a fogtündér valóban létezik? Vagy pedig ti teszitek a párna alá a csokoládépénzt és az 50 banist?” Huhh, szülőpróbáló kérdések! Sikerült elodáznom a válaszadást valami olyasmivel, hogy hát a barátai mit mondanak erről? Nem úsztam meg viszont ilyen könnyen, este ugyanis szépen becsomagoltuk egy kis fáslidarabba a fogacskát, és Ákos kérésére ezúttal nem a párna alá, hanem az éjjeliszekrényre tettük. Ma már jóval az esti lefekvés ideje előtt ágyba bújt (igaz, fárasztó nap után), majd onnan érdeklődött, hogy vajon hogy tudja a fogtündér a párna alól kivenni a fogacskát?
- Varázsereje van – mondtam.
- Felemeli a párnát?
- Talán még te is lebegsz egy kicsit a párnával együtt olyankor.
Ezen egy ideig elgondolkodott. A másik szobában matattam, amikor érkezett a kérdés.
- De nagyon őszintén mondd meg, ti teszitek a párnám alá a pénzt?
Ágya szélére ültem. Megismételte a kérdést, nagyon komolyan. Úgy éreztem, most muszáj színt vallanom, ha nem, megteszi – vagy már megtette – valamelyik „felvilágosult” barátja, és akkor elveszíti majd a bizalmát bennünk.
- Tudd meg, hogy igen.
Összetört szívvel látnom kellett, ahogyan összeomlik benne egy egész világ. Arca, szeme, ajka pillanatok alatt váltott át érdeklődő kíváncsiságból mélységes csalódásra. Hosszú perceken keresztül sírt, hatalmas könnycseppekkel:
- Becsaptatok engem – hajtogatta, én meg tanácstalanul kutakodtam a fejemben, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet, mit mondjak, mit tegyek.
- Ákos, te szereted a meséket?
- Igen.
- Én is szeretem a meséket. A fogtündér is mese. Minden mese él valahol, én hiszem.
- Én is…
- Ugye, milyen mókás volt a fogtündér mese? A várakozás, az izgalom, a meglepetés? Hát nem lett volna kár, ha mindez nem történik meg?
Elismerte, hogy szép volt, jó volt, hogy kár lett volna, de csak sírt tovább, vigasztalhatatlanul.
- Ez is egy gyönyörű mese – mondtam még.
- De a vége nem szép – mondta könnyektől dünnyögve.
Végül csak a szívem segített. Nem tudtam mást mondani: - Szeretlek – és simogattam, és pusziltam, és ölelgettem, és … én is sírtam. Nagy sokára magához vont, megölelte a nyakamat, erősen megszorította, és azt súgta a fülembe:
- Azért ezután is folytasd…
Örömmel ígértem, hogy megteszem. Aztán technikai kérdésekre is felelnem kellett: például arra, hogyan csempésztem ki a párna alól a fogacskát, hogyan kellett kivárnom, amíg elalszik mélyen – az előadásmódba már minden mókát belevittem, hogy felvidítsam, és szerencsére sikerült.
- Ez legyen egy végzet nélküli mese – mondta könnyes szemmel mosolyogva. – Fogtündéranyuka… Akkor te vitted el a többi gyerek fogát is. Talán még varázspálcád is van…
- Néha olyan, mintha lenne – nevettem én is.
- És varázserőd…
- Az is – és már hangosan kacagtunk.
Kárpótlásul meg kellett mutatnom a gondosan elrejtett fogacskáit, és a szeme láttára elhelyeznem az őt ma éjjel is megillető fényes pénzecskét… Valamiért úgy érzem, csak ma este lett belőlem igazi Fogtündér…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése