Kell még egy kis idő, amíg megszokom. Ákos azt mondja, neki nem szokatlan... (??!) Nem volt szép időnk szeptember 15-én: egészen hideg volt, és az eső is esett. No meg alig egy héttel iskolakezdés előtt váratlanul elhunyt a diákjai körében is igen népszerű és kedvelt iskolaigazgató, Rudi bácsi, akit Ákos már jól ismert, hiszen óvodásként is sokszor kényszerültünk őt tatánál hagyni, a kapusiban.
Én iszonyúan izgultam az egész iskolakezdés miatt, közben bosszankodtam is, persze, hogy mi lesz majd, amikor dolgozatot ír vagy komoly vizsgái lesznek, és ebből bőven kijut a következőkben. Az eső bekavart az udvarra tervezett ünnepségnek, mindenki a folyosókon gyülekezve várta a templomba való átvonulást. Sikerült rábukkannunk az elsősök csoportjára. A mosolygós tanci kezében egy napraforgószerű színes szélforgóval, rajta méhecskével várta az újoncokat, mindegyikkel kezet fogott, bemutatkoztak egymásnak. Na, az én közlékeny, gátlásoktól mentes fiamra nem ismertem rá – ott, a már szép számban összegyűlt osztálytársak és szüleik gyűrűjében ez a tancival való kézfogás alaposan zavarba hozta, annyira, hogy miután tisztán elmondta a nevét, a kapusiba futott... volna, ha kifaggatásra meg nem állítom. Szerencsére a zavara rövidesen oldódni kezdett, mihelyst kiszemelte magának kerekarcú, tömzsi új barátját, Alpárt, akiről azóta is sokat mesél.
A tancival az élen átvonultunk a kifűtött Farkas utcai templomba, akkor már gondatlanul fecsegett a társaival. 15 kisdiákkal indult az első osztály, munkavégzés szempontjából tökéletes létszám, apró szépséghiba, hogy a 15 gyerekből 11 fiú... Azt hittem, a templomi ünnepélyes ceremónia alatt Ákos lesz a legtürelmetlenebb, hát, szinte ott sem ismertem rá: bár korábban már jelét adta, hogy a játékon kívül más, számára unalmas dolgokat is kibír türelmesen, mégis meglepett a komolysága. Talán nagyon komolyan veszi új szerepét.
A tanévnyitó hangulatosabb, kedvesebb része a templomi szertartás után következett, amikor visszamentünk az iskola egyik tantermébe. A másodikosok virágkaput alkottak a lépcsőn, énekszóra, virágokkal teli kinyújtott karok íve alatt vonultak a tanterembe elsősök és szüleik. A körben elrendezett padokon ropogós nyomdaszagú tankönyvek, Ákos azonnal nekiesik, és a másodikosok versikéit, énekeit fél füllel hallgatva, hosszasan forgatja a lapokat, tanulmányozza a rajzokat, betűket. Néha a fejét is megvakargatja, nem is tudja, hogy ez kívülről úgy néz ki, mint a gondterhelt kisdiák, aki rájött, hogy bizony kemény fába vágta a fejszéjét. A padok előtt, a földön gondosan redőkbe igazított apróvirágos, zöld terítő, rajta vázában melegsárga szirmú szerény virágok, a vastag oszlopgyertya is melegsárga. A tanító néni néhányszor megcsöngeti hangvillájával a háromszöget – csupa csodadolog –, és mesét mond a királyi párról, akiknek gyermekük születik, az pedig felcseperedve elindulna az égig érő fára. Szülei útjára bocsátják, és tudatják vele, hogy az égig érő fa minden ágán csücsülő titkot egyedül kell majd megfejtenie, útjára ezúttal királyi szülei nem kísérhetik el. Amennyire szólt a mese gyerekeknek, legalább annyira szólt a szülőknek is: még ha az óvodában át is éltük már az elszakadást, a dada nénik seregét nélkülöző, a szépségek mellett nehézségeket is tartogató iskola mégis az önállósodás magasabb fokát jelentik a gyermek számára, a tudatos elengedésre való képesség magasabb fokát kívánják meg a szülőtől.
Már első nap házi feladatot kaptak: rajzolniuk kell egy egyenes meg egy görbe vonalat. Azóta már van egy nagy sima lapú füzetünk, amelynek lapjain színesebbnél színesebb egyenesek és görbék tolakodnak. Az iskolához igen közel található bábszínházban is voltak már – az óvodában ez még úgy történt, hogy a hegy jött Mohamedhez, a bábszínház az óvodába, tehát az új helyzetben a (sok tüdőgyulladás miatt némileg indokoltan) túlaggodalmas anyuka rengeteg jótanáccsal vértezte fel kisfiát az esernyő, a kabát és melegítő legmegfelelőbb tárolási módjáról az előadás alatt és után, remélve, hogy a szórakozott utód legalább töredékeiben megjegyzi a gondos utasításokat. A házi feladat egyelőre szent és nagyon nagyra becsült, minden este megvár vele engem is, mert úgy mókásabb. A matematika, román nyelv és az ábécéskönyv papírborításra vár, közben rájöttem, hogy a kemény 11 fiús közösségben a négylevelű lóherés, apró katicabogaras csomagolópapír talán mégsem a legalkalmasabb, úgyhogy ma újabb után nézek.
Addig is, ma délután szülői értekezlet lesz. Mondanom sem kell: izgatott vagyok, és valahogy már alig várom... megtudni a sok újdonságot, belelendülni az iskolai életbe a barikádnak erről az oldaláról, ... feljegyezni a sok vásárolnivaló füzetet és tanszert... ami bizonyára egy vagyonba kerül majd.... Hát normális vagyok én??!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése