Hímes tojás és a beteg nyuszi

Anya megtanult tojást írni.

Kesicét készítettem úgy, ahogy a nagykönyvben elő van írva. Megvásároltam a méhviaszt, kis nyeles lábaskát hozzá. Szinte a tojásfestéken bukott az egész: ki gondolta volna, hogy nagycsütörtökön már nem kapni piros tojásfestéket, olyant, amelyben a tojásokat főzés nélkül meg lehet festeni? Végül kénytelen-kelletlen zöldre fanyalodtam. Előző években a tojást mama festette meg nekünk, hogy húsvét reggelén teljes legyen Ákos meglepetése és öröme, amikor felkutatjuk a házat a tojásokért, s rendre bukkannak elő: a szekrényből, a házipapucsból, a könyvespolcról... A tojásírás bonyolult, többrészes folyamata már nem történhetett észrevétlenül. Vasárnap nagy gonddal minden együtt volt: viasz felolvasztva, asztal tojásíráshoz terítve, apuka gyermeknek a forró viasztól való távoltartására befogva. Átadhattam magam tehát a tojásírás örömének. Legalább egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia, egész délutánt elvesz ugyan egy tucatnyinak a megírása, de sok örömét leli majd benne az, aki szereti az ilyen jellegű foglalatosságot. Megszülettek a csodálatos remekművek – csupa eredeti szebbnél szebb minta.

Hétfőn reggel Ákos azzal ébreszt, siessünk megkeresni a tojásokat, amiket a nyuszi eldugdosott az éjszaka. Puff! Erre nem számítottam. Most nincsenek elrejtett tojások, mondom, hiszen, emlékszik, mi magunk festettük meg őket. Lebiggyesztett száj, óriási csalódás. A megszokotthoz való gyermeki ragaszkodással követeli, hogy úgy legyen, ahogy mindig is szokott. Akkor elárultam Ákosnak a titkot: a nyuszinak megsebesült a lába, ezért megkért, hogy az idén én készítsem el a tojásokat. Aztán jött a mentő ötlet Ákostól: apuka dugja el őket, s mi majd megkeressük!

Úgy lett. Apuka elrejtegette a zöld hímes tojásokat – be kell ismernem, egészen profi tojásrejtegető: az utolsó tojás csak este került elő... És lett nagy öröm, valóságos izgatottság, Ákossal egyenként fedeztük fel a tojásokat, és az apró ajándékokat, amelyeket valóban maga a húsvéti nyuszi hozott el személyesen, fájós lába ellenére is.

*

Autóban turistáskodunk néhány óra erejéig. Gyorsan terítékre kerül Ákos egyik kedvenc aktuális témája, a Föld, a bolygók, a „meteorizok”. Meséli, hogy az egyik rajzfilmben azt mondják, a Föld kerek, de az emberek szerint négyszögű. Mondjuk: bizony kerek a Föld. Máskülönben sem szabad mindent elhinni, ami a rajzfilmekben történik, elhangzik. Teljesen megnyugszom a választól: – Nem is hiszek el mindent. (...) De a nyuszit, azt hiszem, mert az igazi!

Első nap az uszodában

14 óvodás és négy felnőtt kísérő – gyerekjáték lesz az első úszólecke! Szép kettes sorban elindultunk a húszperces sétára az uszodáig. Gidres-gödrös járda, sár, pocsolyák, kioldódó cipőfűző, a „kötelező” sétában igen hamar fáradságra panaszkodó apróságok, szemerkélő eső, néhány kóbor kutya. Mint kiderült, ez volt az uszodai látogatás legegyszerűbb része.
Az uszoda öltözőfülkéit kettesével vették birtokba az óvodások. Nagy gonddal elhúzták a függönyt, és kezdődött az átöltözés. Röpke negyedóra alatt sikerült mindenkinek ledobni a ruhácskákat, felhúzni a fürdőruhát, tenni egy utolsó látogatást a mellékhelyiségben, majd nyakba kanyarított törölközővel, gondosan úszósapka alá rejtett fürtökkel csatasorba állni, az első úszóleckére készen.
Ekkor érkezett egy csapat diáklány. Mikor az utolsó óvodás is eltűnt a medence felé vezető folyosón, egyikük megkérdezte, bemehet-e az öltözőbe. Csodálkozva benézek, vajon miért kérdezi: padon, fogason, pad alatt egy-egy zokni, sapka, nadrág, póló, pulóver, kabát, cipőcske... Találomra gyömöszölöm be a ruhákat a két hátizsákba. Hátravan még néhány öltözőfülke...
Végre a padra huppanok, s arról ábrándozom, milyen jó, hogy mindig örökmozgó, de az utóbbi időben a felismerhetetlenségig elcsintalanodott csemetém végre úszással vezetheti le felesleges energiáját! Alig félórácskát olvasgatok, s már jönnek is kifelé dideregve, csapzott hajjal az uszoda élményeitől vidáman csivitelő óvodások. Még egy gyors zuhanyozás és osztogathatjuk a hátizsákokat. Szerencsére a gyerekek felismerik saját cuccaikat, de még így is tanácstalan forgolódás veszi kezdetét: hol a zoknim, hol a nadrágom, nem találom a bugyimat, nincs meg a cipőm... Négyen 14-felé igyekszünk hasznossá tenni magunkat, szerencsére az öltözőben kánikula van, így nem áll fenn a veszély, hogy a nedves úszónadrágos apróságok megfáznak (az egyik gyerektől a másikig rohangászó felnőtteken viszont már patakzik a víz). Lassan mindenkire felkerül néhány ruhadarab, szerencsére a nadrággal-blúzzal a nagyobbak már egyedül is boldogulnak. 14 fejecskén szárítunk hajat, egyesek már a dzsekijüket is felvették, más még meztelen... És az öltözőben való összevissza mászkálás közben mesélnek, mesélnek, dől belőlük a szó a sok vízről, a lubickolásról, a medencéről, ahol – az úszás elsajátítása felé vezető göröngyös úton az első lépést megtéve – már tudnak lábujjhegyen állni, ezt képzeljük el. Roppant éhesek, s mint talán még soha, örülnek, hogy az óvodában finom ebéddel várják őket. De addig még hosszú sétát kell tenniük. Ásítoznak. Ma nem kell nekik sok mese a déli alváshoz. Utánuk intek, visszaintegetnek. Útban a város felé elismerem: óvónőnek-dadának születni kell. Másnap alig hiszem el – egyetlen zoknicska sem hiányzott...

Ákossal a fogorvosnál

Ákosnak lyukas a foga. Szörnyû! Az injekcióval együtt járó tûszúrástól õ is, az apukája is nagy egyetértéssel irtózik. Felidézem az apukája fogászati élményeit, például, amikor a rendelõbõl szaladt el, vagy mikor kezelés közben az ájulás környékezte – és már fogom is a fejem: ilyen genetikai örökséggel hogyan fogom rávenni az én alig ötéves kisfiamat, hogy önszántából felüljön a (neki) magasból aláereszkedõ fogorvosi székbe, és teljes kiszolgáltatottsággal még kis száját is kitátsa az idegen fehér köpenyes néninek!

Egyszer már próbálkoztunk fogorvos-látogatással. Akkor csak elkísért a rendelõbe; körülnézett ugyan, de nem volt hajlandó kipróbálni azt a széket. Most kolléganõm ajánlott egy doktornõt – mellette szólt, hogy négyéves kisfia van (tehát ért a gyerekek nyelvén, gondoltam), és persze az is, hogy románul többnyire csak hallgatni tudó fiammal nyelvi akadályok sem álltak fenn, hiszen a doktor néni magyar.

A lehetõ legnagyobb szakértelemmel igyekeztem elmagyarázni, hogy mi fog történni a fogorvosnál, hogy egyáltalán miért kell a lyukas tejfogacskát kezelni, hogy bizony talán még egy kicsikét fájni is fog. A doktor néni megnyugtatott: ha Ákos nagyon tiltakozna, nem erõltetjük, hanem az elsõ találkozás alkalmával csak ismerkedünk, és majd kapunk egy másik idõpontot a kezelésre. Apuka erre hitetlenkedõ iróniával kijelentette: no, akkor elsõ tíz alkalommal csak ismerkedni fogunk, 11. alkalommal pedig majd erõvel nyitjuk ki a száját. Hát bizony, nem kis aggodalommal nyitottam be kedden a rendelõbe.

Apukával ketten a fogorvosi szék mögötti díványra telepedtünk, ma itt Ákos a fõszereplõ (máskor talán nem õ az?!). A kommunikáció azonnal beindult, doktor néni profi anyukaként mutatta be a rendelõt, kérdezõsködött óvodáról, kedvenc édességekrõl, válaszolt az ötéves bohókás-világfelfedezõ kérdéseire.

Feszülten vártam a pillanatot, amikor hellyel kínálja – a Székben. Ez a pillanat is eljött. Ákos elsõ kérésre felkapaszkodott! És azonnal kinyitotta a száját, és szinte hivalkodva magyarázta lyukas foga történetét. Doktor néninek pedig természetesen meg kellett magyaráznia, hogy mire való az a kis tükör, amit a szájába dug, hogy mit fog csinálni azzal az ijesztõen szúrós kinézetû fém-fogpiszkálófélével, hogy ebbõl a „pisztolyból” víz lövell, a másikból levegõ, majd azt, hogy miért kell annyit fúrni a fogát, hogy mit tesz majd a lyukba – és doktor néni végtelen türelemmel hallotta és válaszolta meg az összes kérdést. Sõt, doktor néni azt is megtette, hogy a rémes fúróval elõbb a becses páciens ujjacskáját csiklandozta meg, csak azután a fogát. És doktor néni kézitükröt adott a páciens mancsába, hogy az idõrõl-idõre megcsodálhassa gyógyuló fogacskáját. És doktor néni azt is eltûrte, hogy a kezelés végén a bátor hõs csúszdának használja a széket, úgy távozzon belõle. És doktor néninek sikerült elérnie, hogy azóta Ákos unszolás nélkül naponta kétszer fogat mos, és alig várja a következõ látogatást, amikor doktor néni védõréteggel vonja be a tejfogacskákat.

Mondhatom: apuka megkönnyebbülve, és kissé megszégyenülten hagyta el a rendelõt.